Megtorlások a fellázadt város ellen – a nyomozás és a perek

Hogy a néphatalom milyen megtorlásokra készült a fellázadt Poznań lakosaival szemben, jól tükrözte Józef Cyrankiewicz akkori miniszterelnök június 29-én elhangzott kijelentése, miszerint mindenki, aki kezet emel a néphatalomra, biztos lehet benne, hogy „lecsapják” a kezét. Szigorú büntetésekkel fenyegetőzött Edward Gierek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának titkára is másnap, az áldozatok temetésén.

Az első letartóztatásokat már a tiltakozások elfojtása idején végrehajtották a Lengyel Néphadsereg katonái. Ezt követően, június 28-ról 29-re virradó éjjel az állambiztonság és a rendőrség nagyszabású akciót indított, aminek célja a Poznańi Június legaktívabb résztvevőinek kiszűrése volt. Ez a művelet a harcok befejeződése után még heteken keresztül tartott, bár egyre csökkenő mértékben. Az Állambiztonsági Hivatal egyik jelentése szerint a Poznańi Június eseményei kapcsán augusztus 8-ig összesen 746 személyt tartóztattak le. Közülük 323-at őrizetbe vettek és ügyükben nyomozást indítottak, a többieket – kihallgatásuk után – szabadon engedték. Az őrizetbe vett személyek közül 50 ellen emeltek vádat. Ludwik Zboralski vajdasági ügyész úgy fogalmazott, hogy „kizárólag azokat tartóztatták le, akik a munkástüntetést kihasználva bűncselekményeket követtek el, büntetőtörvényeink szerint garázdaságnak, rablásnak vagy középületek, intézmények valamint mások elleni támadásnak minősülő cselekményeket hajtottak végre”. Ezek a szavak előre jelezték azt a taktikát, amelyet a hatóságok a következő hetekben és hónapokban folytattak. A hivatalos propaganda és a különféle hatalmi szervek képviselői azt hangsúlyozták, hogy 1956 júniusában az akkori társadalmi-gazdasági helyzet miatt alapjában véve indokolt munkásfelkelés robbant ki Poznańban, ami egy bűnözőkből és degeneráltakból álló csoport számára jó táptalajnak bizonyult, hogy raboljanak és huligán cselekményeket kövessenek el. Valószínűleg azért állították be így a dolgot a hatalmon lévők, mert tudatosult bennük, hogy képtelenség elítélni azt a sok tízezer embert, akik június 28-án kimentek az utcára. De mindez lehetett a pártvezetésben zajló politikai játszma és fokozatos helyzet átértékelés eredménye is, amely végül az 1956-os lengyel Októberben csúcsosodott ki. Azért nem vonták felelősségre a sztrájkban és a tüntetésen résztvevőket, hogy ezzel is alátámasszák a propaganda által terjesztett tézist, miszerint nem a munkások, hanem „huligán és bűnöző elemek” fordultak szembe a néphatalommal.

Az Állambiztonsági Hivatal nyomozása során kiderült, hogy a tények nem támasztják alá a vizsgálat kezdeti szakaszában kihallgatást végző tisztek néhány előzetes feltételezését. Nem igazolódott be az „álcázott ellenforradalmi központ” létezése, amely ösztönözte volna a munkások fellépését, sem pedig a nyugati diverzáns központok befolyása a poznańi eseményekre.

Az eleinte július végére tervezett pereket folyamatosan halasztották. Egyrészt elhúzódott a nyomozás, másrészt tartottak attól, hogy milyen hatást fog kiváltani az egyértelmű ütésnyomok látványa a vádlottakon. Meg kell említenünk, hogy a fogva tartottak fizikai bántalmazása, kínzása a rendőrség és az állambiztonság általánosan alkalmazott módszere volt. Arra vártak tehát, hogy a bíróság elé állítandók testéről tűnjön el „a szocialista törvényesség megszegésének” mindenféle nyoma. Egy letartóztatottnak még azt is felajánlották, hogy megműtik az összetört orrát. Idővel a perbe fogott személyek jobb ellátást kezdtek kapni s naponta cserélték a ruhájukat. Ez a messzemenő előzékenység abból is fakadt, hogy Cyrankiewicz miniszterelnök szeptember 5-én bejelentette a bírósági eljárások nyilvánosságát, sőt mi több, hozzájárultak a külföldi megfigyelők jelenlétéhez is.

Ahogy módosult a perek lefolytatásának időpontja, úgy változott a leendő vádlottak létszáma. Kezdetben a vizsgálótisztek 51 pert készítettek elő, ahol együttesen 135 személyt állítottak volna bíróság elé. Néhány különösen fontos ügyben a vádiratot akár két-három változatban is elkészítették. Végül csupán három perre került sor, amelyek során azokat kellett elítélni, akiknek a bűnössége kétségtelennek és könnyen bizonyíthatónak tűnt. Többek esetében súlyosbító körülménynek számított, hogy már korábban is összeütközésbe kerültek a törvénnyel. A hatalom tudatos szándéka volt ez, hiszen a Poznańi Június legaktívabb résztvevőit közönséges bűnözőknek akarták feltüntetni. A másik cél az volt, hogy ezzel közvetve beárnyékolják a munkástiltakozás egészét.

Az említett perek közül az első, amit a köznyelvben „a hármak perének” neveztek, 1956. szeptember 27-én kezdődött a poznańi Vajdasági Bíróság Marcinkowski és Solna utca kereszteződésénél található épületében. A vádlottak padján a következő személyek ültek: Józef Foltynowicz,Kazimierz Żurek és Jerzy Sroka. Azzal vádolták őket, hogy részt vettek az állambiztonság funkcionáriusa, Zygmunt Izdebny tizedes elleni támadásban, aki az elszenvedett sérülések következtében életét vesztette. Ezen kívül Żurekkel szemben felhozták, hogy megsemmisítette a Vajdasági Ügyészség és a Járási Bíróság hivatali aktáit, Srokát pedig azzal is megvádolták, hogy tönkretette a berendezést a tüntetők által bevett börtönben.

Ugyanazon a napon (azaz szeptember 27-én) s ugyanabban az épületben vette kezdetét a „kilencek pere”. A következő személyeket helyezték vád alá: Zenon Urbanek, Józef Pocztowy, Stanisław Jaworek, Ludwik Wierzbicki, Łukasz Piotrowski, Stanisław Kaufmann, Leon Olejniczak, Janusz Biegański és Jan Suwart. Az első négyet „a Vajdasági Állambiztonsági Hivatal épületében tartózkodó állambiztonsági funkcionáriusok ellen -más, ismeretlen tettesekkel együtt csoportosan -elkövetett erőszakos merényletettel” vádolták, a többieket pedig az ehhez a cselekményhez nyújtott, „fegyver és lőszer biztosítása útján megvalósuló segédkezéssel”. A vádirathoz ezen felül hozzácsapták Roman Strzałkowski és másik két fiú meggyilkolásának ügyét, noha a vizsgálat során összegyűjtött anyag elégtelen volt ennek alátámasztására.

Az utolsónak betervezett, ún. „tízek” pere október 5-én kezdődött. A vádlottak padján a következő személyek ültek: Janusz Kulas, Mikołaj Pac-Pomarnacki, Roman Bulczyński, Władysław Kaczkowski, Hieronim Zielonacki, Marian Joachimiak, Antoni Klimecki, Jan Łuczak, Zygmunt Majcher, Zbigniew Błaszczyk. Bűncselekmények egész sorával vádolták őket, amelyeket a Lengyel Néphadsereg katonáival és a Vajdasági Állambiztonsági Hivatal funkcionáriusaival vívott fegyveres harc idején, valamint a rendőrkapitányságok elleni akciók közben követtek el.

Úgy tűnt, hogy mindhárom per vádlottjai igen szigorú ítéletekre számíthatnak, annál is inkább, mert az 1946-os kis büntetőtörvénykönyvet vették alapul, aminek értelmében az ellenük felhozott cselekményekért öt évtől életfogytiglanig terjedő börtön vagy akár halálbüntetés is kiszabható volt. Poznań lakosai még nem felejtették el, miként fest a „sztálini igazságszolgáltatás”, ezért tele voltak félelemmel a vádlottak sorsát illetően. Néhányan még azzal is próbálkoztak, hogy nyomást gyakoroljanak az ügyészekre és a bírákra oly módon, hogy névtelen fenyegető leveleket írtak nekik, sőt szórólapokat is készítettek. Eme igyekezetükben a poznańiak nem maradtak magukra. A perek megkezdése előtt – s alatt is – számos jelzés érkezett külföldről, melyekben szorgalmazták a bírósági eljárások tisztességes végigvitelét, valamint könyörületet kértek a vádlottak számára.

A „hármak”, majd a „kilencek” és a „tízek” perének lefolyása egyaránt meglepte a megfigyelőket. A bírák elvetették a vádlottak vallomásait, amelyeket a nyomozás során verés hatására vagy a veréstől való félelmükben tettek. Lehetőséget adtak részletes magyarázatok kifejtésére a vádlottak védői számára, szakértők bevonására, stb. Ez utóbbiak kiemelték a vádlottak által elkövetett cselekmények pszichológiai körülményeit, felhívták a figyelmet a fiatal korukból fakadó érzelmi labilitásukra, valamint a tömegpszichózis okozta korlátozott beszámíthatóságukra. De a legnagyobb elismerés a poznańi ügyvédi kar képviselőit illeti. A védők határozottan szembeszegültek az ügyészekkel, akik a vádlottak tetteit igyekeztek kiszakítani a munkásmegmozdulás kontextusából, egyúttal hangsúlyozták a vád alá helyezettek többségének munkás származását, s rámutattak a vizsgálótisztek által gyűjtött bizonyítékok összes fogyatékosságára.

Másképpen szólva, a folyamatban levő pereket -az ügyészek törekvéseivel szemben -megpróbálták társadalmi-politikai kontextusban bemutatni. Annyiban volt sikeres ez a taktika, hogy szeptemberben és októberben már érezhetőek voltak a küszöbön álló változások. Végeredményben sokkal enyhébb ítéletek születtek, mint amire számítani lehetett, a „hármak perében” (Józef Foltynowicz, Jerzy Sroka 4 év 6 hónap, Kazimierz Żurek 4 év) és a „kilencek perében” egyaránt (Zenon Urbanek, Stanisław Jaworek, Ludwik Wierzbicki 6 év, Józef Pocztowy 3 év, Janusz Biegański 2,5 év, Łukasz Piotrowski 1,5 év, Stanisław Kauffman 2 év felfüggesztve 5 évre, Jan Suwartot és Leon Olejniczakot pedig a bíróság felmentette). Hozzá kell tennünk, hogy a „tízek pere” esetében az október 22-re tervezett ítélethirdetés helyett a bíró előbb újraindította az eljárást, hogy új tanúkat hallgathassanak meg, majd elhalasztotta, végül megszüntette a pert. A bíró magatartására minden bizonnyal hatással volt Gomułka beszéde, aki a LEMP KB VIII. plénumán többek közt leszögezte, hogy „a poznańi tragédiának, az egész munkásosztály mélységes elégedetlenségének okai bennünk, a párt vezetőségében, a kormányban vannak”. Az ország első emberének ez a világos kijelentése de facto lezárta a megtorlások folytatásának lehetőségét.

Konrad Białecki

A
A+
A++
Print
PDF
Notify
Back