A XX. század ötvenes éveinek elején a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet majdnem minden területe egy párt - a Lengyel Egyesült Munkáspárt - döntéseinek volt alárendelve. A gazdaságot központilag irányították, bevezették a tervgazdálkodást, amelynek látványos sikere a hatéves terv megvalósulása lett voln

a (1950-1955). Kiderült azonban, hogy ez a lakosság életkörülményeinek romlásával jár együtt. A fizetések csökkentése, a munkanormák felemelése, a prémiumok megnyirbálása, a pótlékok megszüntetése, stb. következtében 1953-tól kezdve fokozatosan esett az életszínvonal. Romlottak a munkakörülmények, akadozott az élelmiszerellátás, valamint az iparcikkek, a mindennapi használati tárgyak is hiánycikké váltak.

Az 1956-os Poznańi Június

1956. június 28-án, csütörtökön reggel 6.30-kor beindították a legnagyobb szirénát a korábban Hipolit Cegielski nevét viselő poznańi Sztálin Fémművekben. Az életkörülményeikkel elégedetlen, az egyre romló munkahelyi feltételek és a követeléseik semmibe vétele miatt csalódott munkások számára ez

volt a jel a tüntetés meg kezdésére. Csendben kivonultak a gyárból, és megindultak Poznań központja felé, a Városi Nemzeti Tanács valamint a LEMP Vajdasági Pártbizottsága székházához, hogy ily módon kényszerítsék a helyi hatalmi szerveket az érdemi tárgyalásokra, és engedményeket csikarjanak ki a munka- és életkörülmények javítása érdekében. – „A Cegielski-menet élén nők haladtak, akik a vasúti kocsiszekrények kézi csiszolásánál dolgoztak. Rongyosak, soványak voltak, csámpás facipőikben valósággal úgy néztek ki, mint a kényszermunkások. Mögöttük a szerelőmunkások és a hegesztők. Nyugodtan mentünk, kiabálás nélkül” -emlékezett vissza egy résztvevő. így kezdődött a poznańi munkások és lakosok lázadása, amit elsősorban a hatéves terv teljesítéséből fakadó rossz életkörülmények váltottak ki.

Kiváltó okok

A XX. század ötvenes éveinek elején a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet majdnem minden területe egy párt - a Lengyel Egyesült Munkáspárt - döntéseinek volt alárendelve. A gazdaságot központilag irányították, bevezették a tervgazdálkodást, amelynek látványos sikere a hatéves terv megvalósulása lett volna (1950-1955). Kiderült azonban, hogy ez a lakosság életkörülményeinek romlásával jár együtt. A fizetések csökkentése, a munkanormák felemelése, a prémiumok megnyirbálása, a pótlékok megszüntetése, stb. következtében 1953-tól kezdve fokozatosan esett az életszínvonal. Romlottak a munkakörülmények, akadozott az élelmiszerellátás, valamint az iparcikkek, a mindennapi használati tárgyak is hiánycikké váltak. Ez elégedetlenséget idézett elő a társadalom minden rétegében. Általános félelmet keltett a hatalmas, több ezer funkcionáriust számláló állambiztonsági apparátus, melynek fő feladata az ellenállás mindennemű formáinak felszámolása volt, ezen kívül biztosította a LEMP számára a teljes körű ellenőrzést a társadalom felett. Az állambiztonság a kommunista párt „szemeként és füleként”, illetve „pajzsaként és kardjaként” működött. Sztálin halála után (1953. március 5.) változások álltak be, megindult az ún. „olvadás” folyamata Közép- és Kelet-Európa kommunista államaiban. Mérséklődött az általános terror, az emberek lassan már nem féltek, követelni kezdték a jogaikat és életkörülményeik javítását.

Ebben az időszakban az elégedetlen munkások nemegyszer tiltakoztak Csehszlovákiában és a Német Demokratikus Köztársaságban. 1953. május 30-án munkásmegmozdulásra került sor a pilzeni Skoda Fegyvergyárban (plzenské povstání), amelyet a karhatalom elfojtott. 1953. június 17-én az építőipari munkások indítottak tiltakozóakciót a normák emelése ellen Kelet-Berlinben. A sztrájkok és tüntetések az NDK 272 városára és lakónegyedére terjedtek ki, a sztrájkolók egyúttal demokratikus választásokat is követeltek. A megmozdulásokat szovjet tankok segítségével véresen leverték. Az említett tiltakozásokat a munkásoknak az életkörülményeikkel való elégedetlensége váltotta ki, amiért a hatalmat gyakorló kommunista pártokat okolták.

A Poznańban és Nagy-Lengyelországban kialakult helyzet a legsúlyosabbak közé tartozott egész Lengyelországban. A parasztok, a közepes és nagygazdaságok birtokosai a csőd szélére kerültek a hatalom tudatos politikájának hatásaként, amit a vidék kollektivizálása érdekében folytatott. Mindez azzal járt, hogy visszaesett a mezőgazdasági termelés, és élelmiszerhiány alakult ki a poznańi piacokon. Ezen felül a hatóságok megszüntették vagy korlátozták az elsősorban a mezőgazdaságot kiszolgáló kisipari üzemek, kisebb ipari üzemek, kereskedelmi egységek egy részének tevékenységét, amelyek korábban fontos szerepet játszottak több mint száz nagy-lengyelországi városban és kisvárosban. Az újonnan létrehozott kisipari - és élelmiszerellátó szövetkezetek nem elégítették ki a lakosság szükségleteit, amely nagyon nehezen viselte a rossz életkörülményeket. Ráadásul csökkentették az egészségvédelemre, az oktatásra, a közösségi- és a lakásgazdálkodásra fordított összegeket Poznańban és a vajdaságban, azzal indokolván, hogy elengedhetetlen a más, gazdaságilag elmaradott régiók fejlesztése. A nagy-lengyelországi lakosokat különösen az élelmiszerek hiánya érintette érzékenyen, főként a húsé. 1955 augusztusától 1956 májusáig gyakorlatilag nem lehetett vajat kapni a piacokon, s elégedetlenséget szült a szénhiány is.

1953 júliusától a Sztálin Fémművekben fokozatosan emelték a munkanormákat, helytelenül állapították meg a munkabérekből levonandó adót, rettenetesen rossz volt a munkaszervezés és a munkairányítás. Ez a munkások egyre növekvő elégedetlenségét eredményezte, amit tiltakozásokkal, egymást követő tárgyalási szándékokkal jeleztek. Munkásküldöttségek utaztak tárgyalni Varsóba (egyebek mellett a Fémmunkások Szakszervezetének vezetőségéhez valamint a Gépipari Minisztériumba). A Sztálin Fémművek kollektívája 4704 beadványt nyújtott be a munkaszervezés javításával kapcsolatosan. Az égető problémákat a munkások számos gyűlésen, röpgyűlésen és tanácskozáson mondták el az üzemek és az illetékes pártszervek vezetőinek. Hasonló volt a helyzet más poznańi vállalatoknál is. 1956. június 26-án a poznańi munkásküldöttség és a központi szervek varsói találkozója kudarcba fulladt, ennek közvetlen következményeként vonultak ki a munkások az utcára. Másrészt, épp abban az időben zajlott a XXV. Poznańi Nemzetközi Vásár Nagy-Lengyelország fővárosában.

 

Eseménytörténet

1956. június 28-án kora reggel a Sztálin Fémművek dolgozóinak menetéhez csatlakoztak a Vasúti Járműjavító Üzemek, a Városi Közlekedési Vállalat, a „Párizsi Kommün” Ruhaipari Vállalat, a Marcin Kasprzak Grafikai Vállalat, a Poznańi Aratógépgyár, a „Wiepofama” Nagy-Lengyelországi Mechanikai Gépgyár valamint más üzemek dolgozói. A tüntetők ezrei a Vár előtti térre tartottak, ahol a városi hatóságok és a helyi pártvezetés épületei álltak. – „Aki látta ezt a menetet -mondta később Michał Grzegorzewicz ügyvéd az egyik poznańi perben -, az talán élete végéig nem felejti el. Amint szigorú alakzatban haladtak, fegyelmezetten, büszkén és méltósággal lépkedtek. De ne feledjük, hogy nem sétáló emberek tömegéről van szó, bámészkodókról vagy szurkolókról. Lázadó, forrongó, haragos tömeg vonult az utcán. Ahogy egyre sűrűbbé vált, ahogy erősödött a lépések zaja, úgy emelkedett az érzelmek hőfoka is. Az ilyen hangulat olyan, mint a dinamit. Minden apró szikra veszélyes lehet.”

A tüntetés mindinkább nemzeti, kommunista- és szovjetellenes jelleget öltött. A következő jelszavakat skandálták: „Kenyeret akarunk”, „Éhesek vagyunk”, „Le a munkások kizsákmányolásával”, „Szabad Lengyelországot akarunk”, „Szabadságot”, „Le a bolsevizmussal”, „Szabad választásokat követelünk az ENSZ ellenőrzésével”, „Le a ruszkikkal”, „Le az oroszokkal”, „Le a kommunistákkal”, „Le a vörös burzsoáziával”, „Istent akarjuk”, „Követeljük a hittant az iskolákban”. Egyúttal a himnuszt, a „Nem hagyjuk veszni földjeinket” kezdetű hazafias dalt (Rota) valamint vallási énekeket énekeltek. Ezután a tüntetők küldöttsége tárgyalt Franciszek Frąckowiakkal, a Városi Nemzeti Tanács vezetőjével, követelve, hogy jöjjenek a helyszínre a hatalom legfőbb képviselői Varsóból -Józef Cyrankiewicz miniszterelnök vagy Edward Ochab, a LEMP Központi Bizottságának első titkára. A Városi Nemzeti Tanács vezetőjével való találkozó után a delegáció a LEMP Vajdasági Pártbizottságának épülete elé ment. Ott a propagandáért felelős titkárnak, Wincenty Kraśkónak újra előadták követelésüket, hogy Józef Cyrankiewicz jöjjön el Poznańba. A küldöttség nyomására Kraśko beszédet mondott az egybegyűlteknek. A tüntetők egy része bement a Városi Nemzeti Tanácsba, mások behatoltak a pártbizottság épületébe, ahol leszakították a vörös zászlókat és kifüggesztették a jelszavakat tartalmazó táblákat.

 Egy következő csoport betört a Vajdasági Rendőrkapitányság épületébe és meggyőzte a rendőröket, hogy vegyenek részt a tüntetésen. Olyan hírek keringtek, hogy a munkásdelegáció tagjait letartóztatták, aminek hatására az eddig nyugodt tömeg megrohamozta a Młyńska utcai börtönt, hogy kiszabadítsák az állítólag letartóztatott küldötteket. A börtönben feltörték a fegyverraktárt -80 darab fegyver és a hozzá való lőszer került a tüntetők kezébe. A Jarosław Dąbrowski utca (jelenleg Jan Henryk Dąbrowski utca) és az Adam Mickiewicz utca sarkán álló Társadalombiztosítási Intézet tetejéről ledobálták a nyugati rádióadások megzavarására szolgáló berendezéseket. A tüntetők behatoltak a LEMP Városi Pártbizottságának Mickiewicz utcai épületébe is. Ugyanebben az időben a munkások egy része a Jan Kochanowski utcába indult a Vajdasági Állambiztonsági Hivatal épülete elé -az erőszak és az általános terror megtestesítőjéhez. A hivatal ablakából eldördültek az első lövések, ezzel kezdetüket vették az utcai harcok a városban. Mivel a tüntetők előzőleg fegyverhez jutottak, az állambiztonság épületénél tűzharc bontakozott ki a civilek és a bent lévő funkcionáriusok közt. Az épület többórás ostroma, majd a fegyveres összecsapások a város területén egészen a késő esti órákig tartottak. Az épületet egész éjjel lőtték a tűzállásokból. A tüntetők fegyveres csoportjai a nap folyamán lefegyverezték a poznańi rendőrkapitányságokat, valamint a környékbeli települések rendőrőrsein további puskákhoz és lőszerekhez jutottak.

Június 29-én a poznańi üzemek többségében nem vették fel a munkát. Sztrájkoltak Luboń, Swarzędz és Kostrzyn néhány üzemében is. A délutáni órákban a tüntetők egy csoportja megpróbált a Vajdasági Állambiztonsági Hivatal épületéhez menni. Miután észrevették az ott álló tankokat, a tömeg feloszlott.

A hatalom úgy döntött, hogy a munkások lázadását a hadsereg bevetésével fojtják el, ebből a célból két páncélos hadosztályt és két gyalogsági hadosztályt vezényeltek a városba -összességében több mint 10 ezer katonát. A rendcsinálás a fellázadt városban két napig tartott, a műveleteket a védelmi miniszter helyettese, Stanisław Popławski hadseregtábornok irányította, aki Mieczysław Puteczny ezredes, a Belbiztonsági Hadtest parancsnok-helyettese valamint Teodor Duda ezredes, a rendőrség helyettes főparancsnoka kíséretében június 28-án, 14.00 óra körül érkezett katonai repülőgéppel Poznańba. A pacifikációban 360 tank vett részt.

 

Megtorlás és áldozatok

A június 29-én este elmondott hírhedt rádióbeszédében Józef Cyrankiewicz miniszterelnök azt üzente Poznań lakosainak, hogy „minden provokátor vagy őrült, aki kezet merészel emelni a néphatalomra, biztos lehet abban, hogy azt a kezet a néphatalom fejszével fogja lecsapni.”

A történészek véleménye eltér a Poznańi Június halálos áldozatainak tényleges számát illetően. 1981-ben úgy ítélték meg, hogy 74 személy vesztette életét. A legújabb kutatások 57 főt említenek, a Nemzeti Emlékezet Intézetének hivatalos vizsgálata szerint az áldozatok száma 58. Egyes szakmunkákban 100 halálos áldozatról is írnak, de a források ezt nem támasztják alá. A legfiatalabb áldozat, a Poznańi Június jelképévé lett Romek Strzałkowski 13 éves volt. A harcokban hozzávetőleg 600 személy sebesült meg.

A lázadás résztvevőit szinte azonnal elérte a megtorlás. Az első letartóztatásokat a már tiltakozások elfojtása közben végrehajtották. Ezt követően, június 28-ról 29-re virradó éjjel az állambiztonsági funkcionáriusok és a rendőrség tömegesen tartóztatták le a legaktívabb résztvevőket, s az akciót még

heteken keresztül folytatták. Az Állambiztonsági Hivatal egyik jelentése szerint augusztus 8-ig összesen 746 személyt tartóztattak le. Megindították a nyomozati eljárásokat, melyek során veréssel kényszerítették ki a vallomásokat a kihallgatottaktól. A kötelezően hangoztatott propaganda szerint a

hatóságok nem a „munkásáradat” résztvevőit akarták bír

óság

elé állítani és megbüntetni, hanem azokat, akik a lázadás időszakában törvényellenes kihágásokat követtek el. A „kétféle részvétel” elméletének alkalmazását a nyomozásban és a poznańi perekben Marian Rybicki, a Lengyel Népköztársaság főügyésze jelezte július 17-i sajtónyilatkozatában. Kijelentette, hogy „az ügyészségi szervek alaposan mérlegelve és igazságosan különböztetik meg a vizsgálat során azokat a munkásokat, akik elégedetlenségük folytán -amit nagyrészt jogos követeléseik figyelmen kívül hagyása váltott ki -vettek részt a sztrájkban és a tüntetésen, a kalandor, bűnöző elemektől és provokátoroktól”. Ebben az irányban vezették a nyomozást, a bírósági pereknek pedig alá kellett támasztaniuk a hivatalos propaganda téziseit. Elkészültek a vádiratok a Poznańi Június 135 résztvevője ellen, amelyeket áttekintésre átadtak a bíróságoknak (a Poznańi Vajdasági Bíróságnak és Poznań Város Járási Bíróságának). Végül csak három perre került sor -a „hármak”(egy állambiztonsági funkcionárius meglincselése volt a vád), „kilencek” és „tízek” ügyére. A perek nagy visszhangot váltottak ki Európában és szerte a világon, mivel külföldi tudósítók is beszámolhattak a helyszínről. A bírósági tárgyalótermekben többek közt jelen voltak az Egyesült Államok és Franciaország nagykövetségeinek képviselői is. A perek során szakmai felkészültségével és politikai bátorságával kitűnt Stanisław Hejmowski ügyvéd, akit emiatt később éveken át megfigyeltek és zaklattak az állambiztonsági szervek.

A poznańi munkások tiltakozása megmutatta, hogy milyen nagy volt a társadalom ellenérzése a hatalommal és a rendszerrel szemben. A Poznańi Június arra is felhívta a figyelmet, hogy az állítólag a nagyipari munkásosztály nevében kormányzó kommunista hatalom nem rendelkezik kellő legitimációval. A Lengyel Népköztársaságban ez volt egy nagyváros munkásainak és lakosainak első tömeges lázadása, amellyel szemben a hatalom harckocsikat és gépfegyvereket vetett be.

Harc az emlékezetért

1957-ben Władysław Gomułka, a LEMP Központi Bizottságának első titkára a Poznańi Június első évfordulója előtt azt ajánlotta, hogy borítsuk rá „a hallgatás gyászleplét”. Az első évforduló megemlékezései tehát nagyon szerények voltak. 1957 júniusában a poznańi egyház, a frissen kinevezett Antoni Baraniak érsekkel az élen, az ünnepélyes beiktatási miséken elmondott imádságokban idézte fel a „fekete csütörtök” áldozatait. Nem feledkeztek meg az áldozatok családjának anyagi támogatásáról. 1957 októberében a poznańi Kúriánál létrehozták a Keresztény Irgalmasság Referatúráját, amely többek között olyan személyeket gondozott, akik a „poznańi események” következtében szorultak anyagi segítségre. A poznańi Kúria közvetítésével segítséget ajánlott fel számukra a párizsi „Narodowiec” c. emigrációs folyóirat szerkesztősége is.

1957 és 1980 között Lengyelországban hallgattak a Poznańi Júniusról. Az első könyv Nyugaton jelent meg erről a témáról, és odahaza nem lehetett hozzájutni. Ewa Wacowska újságírónő „Poznań 1956” c. munkáját Párizsban adták ki 1971-ben. A szerző szemtanúja volt a Poznańi Június eseményeinek, megfigyeléseit és jegyzeteit használta fel a könyv megírásához.

A korabeli események dokumentálásában és emlékezetének megőrzésében óriási szerepet játszott dr. Aleksander Ziemkowski -építész, urbanista, tértervező, konstruktőr. Éveken keresztül fáradhatatlanul gyűjtötte a dokumentumokat és információkat a Poznańi Júniusról és az áldozatokról. Amikor eljött az 1980-as év és megalakult a Szolidaritás szakszervezet, már kidolgozta az 1956 júniusáról szóló monográfia koncepcióját. Megszervezte a dokumentaristák csapatát, akik anyagot gyűjtöttek a Jarosław Maciejewski és Zofia Trojanowiczowa által szerkesztett „Poznańi Június” című monográfiához, amely a 25. évfordulóra jelent meg. Összegyűjtötte a résztvevők, a szemtanúk, a családok, illetve a barikád túloldalán állók beszámolóit is; az ügyészségi és bírósági aktákat még 1989 után is tovább fürkészte, immár a szabad Lengyelországban. Munkássága eredményeit, melyek jelentősen gazdagították ismereteinket a poznańi munkások megmozdulásáról, saját maga dolgozta fel számítógépen és adta ki könyvek formájában – kézirat gyanánt, 20-20 példányban: „Az 1956-os Poznańi Június. A résztvevők beszámolói” (Poznań, 1995); „Az 1956-os Poznańi Június emlékműve. Válogatott dokumentumok” (Poznań, 1996) – mindkettőt kiadták normál példányszámban is, 2006-ban valamint 2008-ban.

A szerveződő Szolidaritás poznańi tagjainak első kezdeményezései közé tartozott a csaknem negyedszázaddal korábbi eseményeket megörökítő emlékmű felállításának terve. Hamarosan létrehozták az 1956-os Poznańi Június Emlékműve Építésének Társadalmi Bizottságát. A két egymásba fonódó keresztet ábrázoló emlékmű ünnepélyes leleplezésére az események 25. évfordulóján került sor.

1981. június 28-án Jerzy Stroba érsek felszentelte a „poznańi kereszteket”, és az összegyűlt hívek hatalmas tömegével együtt imát mondott a kommunista terror áldozataiért. Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot után az emlékmű az emlékezet és az ellenállás szimbólumává vált, az emlékművet övező térség pedig a szabad lengyelek területe lett, olyan hely, ahol kifejezték tiltakozásukat a hadiállapot ellen, többek közt hazafias dalokat énekeltek, imádkoztak, mécseseket gyújtottak, virágokat helyeztek el. A hatóságok nem engedték meg II. János Pál pápának, hogy 1983-as poznańi látogatása idején a „keresztek” alatt mondjon imát. Csak a rendszerváltozás után, a III. Lengyel Köztársaság létrejöttével teremtődtek meg a feltételek ahhoz, hogy szabadon lehessen írni 1956 júniusáról, akkor kezdték hozzáférhetővé tenni a korábban titkos levéltári forrásokat.

A történészek napjainkban is különbözőképpen definiálják az 1956-os Poznańi Júniust, gyakran egymással vitatkozva, hogy melyik a legtalálóbb meghatározás -lázadás, felkelés vagy fegyveres zendülés? Mindhárom fogalomnak vannak támogatói és ellenzői. Az bizonyos, hogy mindhárom elnevezés jobban visszaadja annak lényegét, amit 1956. június 28-án zajlott le Poznańban, mint a kommunista propaganda által éveken keresztül használt megfogalmazások – „poznańi események”, „poznańi történések” –, amelyek szándékosan kisebbítették 1956 júniusának rangját.

Agnieszka Łuczak

A
A+
A++
Print
PDF
Send to Your friend
Back